Emberi mértékegység

Alinda nem bírta tovább a szigorú csendet. Lépett egyet előre a nyirkos padlón, és szikrázó szemekkel szegezte szavait a nagymamának.
– Meddig sulykolod még ezt a negyedik cikkelyt? – kérdezte élesen, hangjában mélyről feltörő indulattal. – Lassan semmi sem marad belőlünk, csak egy watt-táblázat az Őrszemek monitorain. Hogy lesz így valaki ember? Hát csak annyi a dolgunk, hogy ütemre pedálozzunk a sötétben, amíg ki nem hűl a testünk?
A nagymama arca megkeményedett, bár ingujja alatt még mindig ott lapult a Jánostól kapott szintetikus tasak melege. Rámeredt a lányra, s hangjában feléledt a kolónia kemény fegyelme.
– Embernek lenni itt a megmaradást jelenti, kislány – vágott vissza hűvösen az idős asszony. – A nagyszüleim még látták a napfényt, ők tudták, mit jelentett a szabad élet. Mi viszont a túlélésre szerződtünk. Ha felrúgjuk a szabályokat, az alagút szétmorzsol minket.
János közelebb lépett Alindához, dacosan vállalva a lány kiállását. G534-es azonosítója megcsillant a gyenge fénnyel pislákoló csővezetékek alatt.
– A szabályok csak egy elromlott gépezet rohadó pillérei – mondta János éles, metsző hangon. – Ha a gondoskodás és a részvét bűnnek számít, akkor a kolónia már régen nem emberek menedéke, hanem egy eleven temető.
A vezérlőpult árnyékából L656 gúnyos horkantása törte meg az éles vitát. A holt szektor lakója lassan kiemelkedett a rozsdás roncsok közül.
– Filozofáljatok csak a lelketekről, amíg jut oxigén! – morogta fagyosan. – De ha a generátor végleg leáll, a méltóságotokból egyetlen kilowattot sem tudtok majd kicsikicsikarni.