Emberi melegség a félhomályban

János óvatos mozdulattal elhúzta a rozsdás fali lemezt, és segített Alindának kimászni a nyirkos járatból. A kislány még mindig remegett, kezét a mellkasára szorította, mintha csillapítani próbálná a vadul kalapáló szívét. A fémburkolat halk csattanással tért vissza a helyére, újra bezárva a sötét rejtekhelyet.
– Elmentek – suttogta János, s gyengéden Alinda vállára tette a kezét. A szerelő szemeiben még ott bujkált a szorongás, de a gesztusában volt valami elfeledett gyengédség, ami jóval túllépett a kolónia által előírt rideg bajtársiasságon.
Nagymama lassan felállt a fekhelyéről, és átkarolta a kislányt. A régi idők nosztalgiája villant meg a tekintetében, amikor az emberek még nem a generátorok számlálóinak ritmusára ébredtek.
– Nem a pedálok hajtása teszi az embert, drágám – mondta lágy, meleg hangon, miközben kisimított egy porszálat Alinda hajából. – És nem is az Őrszemek engedélye. Amíg képesek vagyunk félteni egymást, amíg a szeretet melege erősebb a fémfalak hidegénél, addig nem gépek vagyunk, hanem emberekké válunk újra meg újra.
Alinda felnézett Jánosra, és a szűk fülkében a rettegés helyét átvette valami csendes, törhetetlen bizonyosság. A kolónia szigorú napirendje kint zakatolt tovább, de ott bent, a 14-es fülke félhomályában őrizték a saját méltóságukat.