Emberi fedezék

A dübörgő acélléptek hangja megtorpant a 14-es fülke vaskos zsilipajtója előtt. A szűk helyiségben szinte megfagyott a levegő, csak a megégett műanyag szaga szúrt marón a jelenlévők torkában. János önkéntelenül is Alindára nézett: a lány vállai szorosan a fémfalhoz tapadtak, s tekintetében ott bujkált a kolónia generációk óta öröklődő, elfojtott rettegése.
Kálmán katonás gyorsasággal cselekedett. Egyetlen határozott mozdulattal söpörte le a beégett rézhuzalok maradványait a szerelőasztalról, s a füstölgő elosztómodulra ráborította a fémből készült védőlemezt, elrejtve a szabálytalan módosítás nyomait. Gábor bácsi óvatosan Alinda elé lépett, védelmezőn eltakarva a lányt a zsilip vizsgálóablakának vonalából.
– Ha átvilágítanak, túlterheléses biztosítékhibát mondunk – sziszegte Kálmán rekedten. – Nem sejthetik, mi volt a célunk.
János tudta, hogy a központi automatika nem éri be felületes magyarázatokkal. Lélegzetvisszafojtva tette meg azt a pár lépést, ami elválasztotta tőle Alindát. Félelemmel teli, mégis gyengéd mozdulattal megérintette a lány jéghideg ujjait. Alinda ráemelte a tekintetét, s abban a lopott pillanatban a dermesztő szektor falai között felsejlett a tiszta emberi melegség.
– Én vállalom az egészet – mondta János halkan, de szilárdan. – Nem engedem, hogy hozzád érjenek.
A zsilip szervómotorja hirtelen felzúgott, s a nehéz fémlemez lassan gördülni kezdett a sínben.