A felelősség súlya

A zsilip sziszegve kitárult, s a nyílásban megjelent az Őrszem megbonthatatlan, acélszürke alakja. Két hideg, optikai lencse pásztázta végig a 14-es fülke belsőtérégű homályát. A megégett műanyag és réz fojtogató szaga még mindig ott terjengett a levegőben, hiába próbálta Kálmán a védőlemezzel elfedni a beégett vezetékeket.
– Hálózati ingadozás regisztrálva a G-534-es szektorban – szólalt meg a gép fémes, tónustalan hangja. – Indoklást kérek a túláramra.
Alinda szorosabban simult a fémfalhoz, légzése szaggatottá vált. Gábor bácsi önkéntelenül is a lány elé lépett, elszántan próbálva takarni őt, de a gépi érzékelő már mindannyiukat beérte. Kálmán állkapcsa megfeszült, készen arra, hogy a légiósok megszokott, nyers keménységével vágjon közbe.
János azonban nem hagyott időt a habozásra. Egy lépést tett előre, nyíltan állva az acélkolosszus tekintetét.
– Az én hibám – mondta, s bár a hangja leheletnyit megremegett, nem hátrált. – A csatlakozóhüvely elöregedett. A dinamóvonal ellenőrzésekor felhalmozódott a szénpor, és átütött az ív.
Az Őrszem lencséje ráfókuszált János arcára. A kolónia szigorú napirendjében a mulasztás súlyos büntetést vont maga után: csökkentett fejadagot, duplázott műszakot a generátornál, vagy a legrosszabb esetben átirányítást az L-szektorba.
– János-G534, a felelősség rögzítve – berregte a gép, miközben adatmodulja eltárolta a szabálytalanságot. – A korrekciós eljárást a következő ciklusváltáskor megkezdjük.
Amikor a nehéz acélajtó rázárult az eltávolodó Őrszem mögött, a fülkében rekedt csend szinte tapinthatóvá vált. Alinda halkan felzokogott, s János karjára fonta a kezét. Kálmán elismerőn, de sötét tekintettel bólintott. János tudta, hogy a gépi gépezet lecsap majd rá, de a lány remegő érintéséből megértette: ebben a fémbe zárt világban pontosan az ilyen kiállástól válik az ember emberré.