Az elhallgatott kötelék

Amikor az Őrszem nehéz léptei végleg elhaltak a szektor folyosóján, a fülke sarkából előlépett a nagymama. Ráncos keze remegett, ahogy megtámaszkodott a hideg válaszfalon. Arcán az elfojtott rettegés még nem oszlott el, de tekintetét egyenesen Jánosra szegezte.
– Ezt… nem kellett volna – mondta szaggatottan a nagymama, s elfordította a fejét. – Túl nagy árat kérnek. A törvény nem felejt.
János közelebb lépett hozzá, tekintetében nem volt megbánás. G-534-es azonosítója hidegen csillogott a műszaklámpa fakó fényében, de a tartása melegséget sugárzott. Pontosan tudta, hogy a nagymama a kolónia merev szabályai mögé bújik, amelyek tiltják a felesleges kötődést és az egyéni áldozatvállalást. Az idős asszony újra meg újra elutasította a férfi közeledését, féltve az unokáját és önmagát a rendszer haragjától, ám a reszkető mozdulata most árulkodó volt.
– Alindának nem eshet bántódása – felelte csendesen János. – És magának sem.
– Nem vagy a családunk – vágta rá a nagymama, de a hangja megbicsaklott. Egyetlen pillanatra önkéntelenül János kézfejére simította a tenyerét, s ebben a nyers érintésben ott lapult mindaz a féltő gyengédség, amit a kolónia szürke szigora sem tudott kiölni belőle. Utána hirtelen visszahúzta a kezét, mintha a tiltott érzelem maga lett volna a legnagyobb veszély.
Alinda csendben figyelte őket, miközben Kálmán a megégett vezetékeket rendezgette. A közeledő műszakváltás távoli szirénája felmorajlott a fémfalak mögött.