A megszabott léptek

A sziréna második éles visítása végigrepedt a 14-es fülke vékony fémfalain. A műszakváltás könyörtelen ritmusa mozgásba hozta a kolóniát; a szomszédos járatokban felcsattantak az első bakancskoppanások.
Kálmán sietve rácsapta az ellenőrző fedélre a védőlemezt. A megégett huzalok szagát még elfedte a hideg gépzsír, de az idő fogytán volt.
– Indulás – sziszegte Kálmán, s a szerszámos táskát a szellőző árnyékába tolta. – Ha itt találnak minket, végünk.
János egyetlen intéssel búcsúzott. Nem mondott semmit, de tekintete egy pillanatra Alindán maradt, mielőtt elnyelte volna a folyosó szürkesége. A C-szektor felé vette az irányt, vállalva a többletműszakot és az Őrszemek megduplázott figyelmét. Nem menekült: a kolónia szabályai szerint a felvállalt hiba büntetést követelt, ő pedig készen állt ráfizetni a kiszabott energiát.
– A dinamóhoz, Alinda – suttogta a nagymama, s száraz kezével a lány vállára tapintott. – A napirendet tartani kell.
Alinda azonban megtorpant a fülke küszöbén. A lába nehéz volt, mint az ólom. A pedálok monoton kattogása már hallatszott a szomszédos teremből, ahol a kolónia lakói saját izmaikkal táplálták a gépóriásokat. Ránézett a nagymamára, majd a folyosó sötétjére, ahol János eltűnt. Ráébredt, hogy embernek lenni ebben a világban nem a puszta túlélést jelentette, hanem a döntést: a félelem ellenére sem válni a rendszer alkatrészévé.
– Nem fogom elfelejteni – mondta Alinda halkan, és belépett a csikorgó láncok közé.