A szíj csikorgása

A dinamoterem csikorgó láncai és a megfeszülő szíjak moraja elnyelte a csarnokba lépők lépteit. Alinda a 42-es számú pedálpóthoz lépett, és habozás nélkül rálépett a kopott vaslapokra. A lába azonnal felvette a kötelező ritmust, de a mozdulataiban nyers düh dolgozott, nem az elvárt engedelmesség.
– Hát teljesen elment az eszed, lányom? – sziszegte mögötte a nagymama, miközben ő is a szomszédos pedálra kapaszkodott fel. Száraz, erőtlen keze riadtan szorította a kapaszkodót. – János a saját bőrét vásárolja miatta a C-szektorban, te meg úgy nézel arra a sötét folyosóra, mintha csak úgy kisétálhatnál a semmibe! 2050 óta erre a hideg vaspadlóra születik a családunk, itt tanultuk meg a levegő és a fény árát!
– Nem érdekel 2050! – fakadt ki Alinda, s a meggondolatlan kiáltás átütött a fémalkatrészek kattogásán. A pedált akkora lendülettel rúgta meg, hogy a generátortengely felvisított a túlterheléstől. – Elegem van a meséidből a fákról meg az égboltról, amiket még a te szüleid sem láttak soha! János azért van odalent a büntetőosztagon, mert ebben a nyomorult ketrecben még egymásra nézni is bűn!
A nagymama arca elfehéredett a lány indulatos kitörésétől. A szomszédos sorokban néhány munkás riadtan kapta fel a fejét, miközben a fali monitor szürke fénye vibrálni kezdett.
– Hallgass végre! – sziszegte az öregasszony, és tehetetlen haragjában átnyúlva megragadta Alinda csuklóját. – A szabályok tartják életben ezt a családot csaknem kétszáz éve! Ha tovább üvöltözöl, nemcsak Jánost nullázzák le a szinten, hanem minket is kivernek a kolóniából!
Alinda vadul elrántotta a kezét, de a pedálozást a protokoll miatt nem hagyhatta abba. A fojtogató méreg égette a torkát: tudta, hogy a nagymama bénító félelme a puszta túlélésről szól, mégis képtelen volt elfojtani a benne forrongó lázadást.