Ember a szám mögött

A sziklás kaptatón felfelé haladva a levegő egyre szárazabb, szinte fűszeres lett, ami teljesen ismeretlen élményt jelentett a kolónia dohos, újrahasznosított szagához szokott tüdőnek. Janos megállt egy pillanatra, megigazította a vállán a kopott munkászubbonyt, és óvatosan Alindára pillantott. Az arcán látszott a feszültség, de az a fajta csendes kedvesség is, amit a lány már régről felismert benne.
– Tudod, Alinda – kezdte halkan Janos, ahogy felértek a felszíni nyílás szélére –, a nagymamád mindig mondta, hogy egyszer valaki úgyis kitör innen. De ahányszor odaléptem hozzá a C-szektorban egy kis extra tápanyag-fejadaggal, mindig elutasított. Szabály az szabály, mondta szigorúan, nehogy az Őrszemek gyanút fogjanak.
Alinda elmosolyodott a szaggatott légvételek közepette. Tisztán emlékezett az öreglány ellentmondást nem tűrő tartására, aki a kolónia szigorú törvényeire hivatkozva hajtotta el a férfit, miközben este a fülke sötétjében halkan mindig hozzámentette: „Az a G534-es legalább ember maradt ebben a gépvilágban.”
– Nagyi csak féltett téged – felelte a lány, miközben átlépték az utolsó köves kanyart.
– Lehet – kuncogott halk melegséggel Janos –, de amikor senki sem látta, mindig visszamosolygott. Részben miatta sem hagytam, hogy ez a hálózat teljesen felmorzsoljon.
Ahogy kiértek a napfényes sziklapadra, a kolónia nyomasztó napirendje hirtelen odalenn maradt. Janos a lány felé nyújtotta a kezét, s a névtelen számsor mögül végre teljesen előlépett a hús-vér ember.