A nyílt horizont

Alinda megtorpant, ahogy csupasz talpa alá forró, száraz por pergett. A sziklapadról belátható völgyben egy hajdani kőépítmény romjai nyújtózkodtak a vakító kék ég felé. A kolónia nedves, szűkös járatai után a tér szinte kíméletlenül terült el előttük, lélegzetelállító messzeséget nyitva a láthatárig.
– Kétezer-ötven óta – suttogta Janos, miközben tekintete a távoli, rozsdás fémvázakat pásztázta. – Generációk sora nőtt fel a hálózat fogságában, amióta az őseink leköltöztek a mélybe. Apáink már abban a hiszemben éltek, hogy a világ odalent kezdődik és ott is ér véget.
Alinda a szemét árnyékolva nézte a napfényben fürdő köveket. Eszébe jutottak a Nagymama halk esti meséi: a régi történetek a szabad égbolt alatti életről mindig mesés színezetet kaptak a dohos fülkék félhomályában. A kolónia lakóinak a 2050 előtti kor csupán elfeledett monda volt, egy örökölt fogság nyomasztó díszlete.
A lány lehajolt, és a száraz fűcsomók közül kiemelt egy kopott, sárgarézből tekergőző apró tárgyat. Egy réges-régi óraszerkezet darabkája lehetett, mementó egy olyan korból, amikor az időt még nem a pedálok ritmusa és a tápanyag-adagok kimérése határozta meg.
– Nem mehetünk vissza úgy, mintha mi sem történt volna – mondta Alinda, szorosan a markába zárva a szimbólumnak beillő fémet. Mindketten tudták, hogy a lenti hálózat még az éhségével várja őket, de a fenti szélben a döntésük már visszavonhatatlanná vált.