A döntés sziklája

A felszíni szél kíméletlen hidege metszően vágott át a szerves kelméken. Janos hirtelen a tarkójához kapott; a bőre alatt futó, sötétkékes bio-vezetékek pulzálása vadul felgyorsult. A kolónia hálózata érzékelte a távolságot és a jelkiintettséget, ezért a hiányzó energia pótlására a férfi saját testéből kezdte el elvonni az életfunkciókat. Janos arca pillanatok alatt viaszossá sápadt.
– Keresnek… – nyögte Janos, miközben tekintete elhomályosult a hirtelen rohamtól. – Ha a bio-csatlakozó aktív marad, a hálózati visszacsatolás teljesen felemészt.
Alinda szorosan markolta a talált sárgaréz alkatrészt. A nagymama óvatosságra intő szavai derengtek fel benne: a kolónia sosem engedi el ingyen a sajátjait. A lány pontosan tudta: ha átvágja a tarkóba ágyazott szintetikus idegszálat, Janos többé nem kapcsolódhat vissza a lenti tápanyag-ciklusra. A férfi magára marad a kinti világban, kiszolgáltatva az éhségnek és az elemeknek.
– Tedd meg! – suttogta Janos, és megadón előrehajtotta a fejét.
Alinda szaggatott lélegzettel illesztette a fém szélét a pulzáló, zöldes csomóponthoz. Egyetlen határozott, kíméletlen mozdulattal elmetszette a bio-struktúra szálait. Sűrű, sötét folyadék serkent a forró porba, a nyakán lévő modul pedig halk szisszenéssel végleg elhalt.
Janos összeragadt szemhéjjal terült el a sziklán. A kínzó nyomás megszűnt, de az arca hamuszürke maradt. Túlélte a lekapcsolást, de a kolónia védelme nélkül a jövője nyitott kérdéssé vált: vajon képes-e egy emberi test fennmaradni a gépi segítség nélkül?