A mélység áttörése

A lüktető járat hirtelen kiszélesedett. A hús-szerű falak már nem szorították őket, hanem sugaras bordákba rendeződtek, mint egy hatalmas, lélegző kupola. Alinda megállt, és a feje fölé emelte a tekintetét: a bio-membránok vékony, áttetsző rétegein keresztül nem a kolónia megszokott, hideg szekunder fénye szűrődött át, hanem egy meleg, aranysárga fénypászma.
„Nézd, Janos...” – mondta a lány, és a hangjában hosszú idő után először nem a félelem, hanem a csodálkozás rezgett. A fénysugárban finom porszemcsék táncoltak – valódi, száraz por, ami egy felső repedésen át szivárgott be a mélybe. A melegség elfedte az arca bőrét, s a hálózat által kiszívott erő helyére valami ősi, emberi tartás költözött.
Janos óvatosan lépett egyet előre, egyenesen a világos sáv közepébe. A bokájára tapadó bio-fonalak a melegség érintésére megremegtek és visszahúzódtak, mintha a tiszta fénnyel szemben tehetetlenek lennének. A hálózat csak az engedelmes energiát tudta emészteni; a szabad akarat és a felszín ígérete megállította a pusztulást.
„Nem hagyjuk magunkat” – suttogta Janos, s megfogta a lány hideg ujjait. Átléptek a lüktető peremen, fel a szűk, sziklás emelkedőn, ahol a fény már nemcsak halvány sáv volt, hanem az ébredő emberi jövő kapuja.