A test ára — folytatás

„A testünk nem gép, Janos. A kolóniában a pedálokat hajtottuk a masszáért, de itt a saját biológiai energiánkat csapolja le a rendszer” – mondta Alinda, miközben térde megroggyant a bio-fal tövében. A lüktető erek az ujjbegyei alatt forrón szívták el az izmaiból a tartást.
Janos elkapta a lány vállát, de a saját karja is remegett. A felhalmozott test-energia nem árammá alakult, mint a régi dinamóteremben, hanem a struktúra sejtszintű éhségét táplálta. „De ez nem mechanikus kényszer. Látod? A falak válaszolnak a feszültségünkre.”
„Itt sincs ingyen semmi” – suttogta Alinda, és a szemei előtt felderengtek a nagymamájával töltött éjszakák, amikor halkan mesélt neki L656-ról. Arról a férfiről, akinek a puszta pillantása is tiltott volt a kolónia törvényei szerint. L656 pontosan tudta, mennyi energiát bír ki az emberi szervezet, mielőtt a rendszer végleg elszívja a maradék életet. Nagymama mindig figyelmeztette: a generátorszektorban a szerelem életveszélyes luxus, mert az érzelmek túl sok kalóriát égetnek el.
„Ha elégetjük az utolsó tartalékainkat is, mi marad belőlünk?” – kérdezte Janos, miközben az organikus hálózat izzó fénnyel nyelte el lépteik súlyát, tovább taszítva őket az ismeretlen mélység felé.