Elfojtott melegség — új hang

János a szoba sötét sarkában álló, szétfoszlott kárpitozású szék felé lépett. Óvatos, gépiesnek szánt mozdulattal söpörte le róla a vastag porréteget, majd az idős asszony felé fordult. A kolónia szigorú számozási rendjében ő csupán G534 volt, de az asszony jelenlétében a mozdulatai elveszítették a szabályzat szabta merevséget.
– Pihenjen meg – mondta halkan, elkerülve, hogy a hangja visszhangot verjen a szűk térben. Tekintetében olyan csendes figyelem égett, amit a hálózat felügyelői azonnal érzelmi deviációnak bélyegeztek volna.
A nagymama azonnal kiegyenesedett, tekintetét hűvössé formálta. – G534-es alany, ne feledd a szabályzatot. A személyes kötődés és a felesleges gondoskodás nem szolgálja a szektor túlélését. Tartsd az előírt távolságot!
Szigorú szavai ellenére az idős nő keze egyetlen szempillantásra megállt János alkarján. A puszta érintésben benne volt mindaz a gyengédség, amit évtizedek óta kénytelen volt elfojtani magában a kolónia törvényei miatt. János nem lépett közelebb, csak halkan bólintott; pontosan értette a néma üzenetet.
Alinda a sarokból figyelte őket. A lány szívét átmelengette a pillanat: látta, hogy a nagymama hiába próbálja védelmezni magukat az előírások mögé bújva, a férfi iránti elásott rokonszenve még mindig él. A szürke betonfalak között ez az elfojtott szeretet jelentette az igazi kapaszkodót.