A megállított pillanat

L656 mindkét tenyérrel nekifeszült a szellőzőszűrő rozsdás pántjainak. A fém tompa reccsenéssel engedett, s a résekből hűvös, száraz levegő áramlott a füstös akna mélyére. Egyenként másztak át a szűk rácson egy elfalazott, porlepte ellenőrző kamrába, ahol a vakolat alól elfeledett korok mementói bukkantak elő.
A málladozó falon egy sárgult papírfoszlány csüngött. A megfakult plakáton kék tenger és egy lombos fák szegélyezte sétány körvonalai látszódtak. A betűk nagyja már lepergett, de a képen ragyogó vízfelszín még így is élesen elütött a kolónia szürke szilítóitól és a neonfények vibrálásától.
Alinda óvatosan megérintette a durva papírszélt. A nagymama halkan beszívta a dohos levegőt, s remegő ujjal mutatott a fák mögötti aranyló sávra.
– Ez volt a napfény – suttogta az idős asszony, s a hangjából teljesen hiányzott a korábbi fanyalgás. – Anyád még mesélt róla. Azt mondta, nem lámpa volt az égen, és nem kellett hozzá feszültség. Csak létezett, és átmelegítette az ember csontjait.
János a szobában maradt korhadt bútorokat pásztázta. L656 a vészkijárat reteszét vizsgálta, de tekintete egy pillanatra rajta feledkezett a tájképen. A szabad világ emléke ott lebegett közöttük a homályban: nem puszta legenda volt többé, hanem néma vád a kolónia kényszerű napirendjével szemben.