A kanapé ígérete

A teherlift-akna rozsdás vasfokai nem kifejezetten a családi kirándulások kényelmére lettek méretezve. A fém csikorgott a bakancsok alatt, és a nagymama minden egyes felemelkedő lépésnél erélyes horkantással juttatta kifejezésre, hogy a családjuk genetikája nem a függőleges haladásra lett optimalizálva.
– Apád bezzeg már a harmadik foknál lepottyant volna – lihegte az idős asszony, miközben Alinda lentről igyekezett megtámasztani a reszkető térdét. – Nálunk a Kovács-ágon mindenki a vízszintes testhelyzet híve volt. Nagyapád is csak azért vállalt munkát a kettes szektorban, mert azt hazudták neki, ott kevesebbet kell lépcsőzni.
Alinda elmosolyodott a sötétben. A családi legendárium szerint a felmenőik egy meglehetősen prózai félreértés folytán keveredtek a kolóniára: az dédapa állítólag egy ingyenes wellness-hétvégéért írt alá egy papírt 2050-ben, amiről csak a helyszínen derült ki, hogy ötven évre szóló pedálozási szerződés a föld alatti dinamóknál. Anyja pedig, aki még a lezárás előtti években tűnt el a karbantartói vágatok mélyén, mindig azt hajtogatta: ha a család egyszer kijut, az első dolguk egy kényelmes kanapé megvásárlása lesz.
– Kevesebb dumát, több kapaszkodást – morgott vissza fentről L656, mint egy szigorú idegenvezető. – A szellőzőszűrő rácsa már csak két méter.
János a létra aljáról vigyázta a menetoszlopot, bár leginkább azon tűnődött, hogy a nagymama mennyi értékes oxigént pazarol a felmenők szidására. Mégis, a nyirkos kürtőben csüngve valahogy tisztábbnak és emberibbnek tűnt Alinda családjának furcsa története, mint a kolónia összes kimért napirendi táblázata együttvéve.