Az akna küszöbén

L656 figyelmeztetően intett, megszakítva az emlékezés csendjét. A járat falában végigfutó vastag főkábel halk, ütemes lüktetése megváltozott; a vészleállítás híre átért a központi vezérlőbe. Nincs idő a megtelt fal előtt várakozni.
A szűk vágat egy rozsdás teherlift-akna pereménél ért véget. Odaföntről hűvös, száraz levegőáramlat csapott meg őket. Alinda felnézett a feketéllő kürtőbe, ahol a fémhágcsók fokai a homályba vesztek. A nagymama reszkető kézzel nyúlt a lány vállához.
– Nem a dinamók táplálására születtünk – mondta halkan L656, s a hangjában már nem a menekülő munkás óvatossága, hanem egy elfojtott követelés szólt. – A régi szektorokban azok, akik túlélték a lezárást, a napfény örököseinek nevezték magukat. Az ég nem a gépeké volt, hanem az emberé. Ez a juss nem évül el, akármennyi energiát facsarnak ki belőlünk.
János megmarkolta az akna létráját. A tenyerén égő vízhólyagok ellenére megindult felfelé. Minden egyes fokozat eltávolította őket a kolónia megszabott napirendjétől, s közelebb vitte ahhoz a szélhez, amely a csöveken át fütyült alá.
– Ha átjutunk a szellőzőszűrőn, a fenti vezetékrendszer már nem az Őrszemeket szolgálja – nézett fel Alinda, akinek tekintetében felsejlett a döntés fénye. Nem eltiport áldozatokként haladtak tovább, hanem mint akik visszakövetelik a jussukat.