A fel nem jegyzett név

A némaság nehéz lepelként hullott a sötét kamrára. A megszűnt kábelsziszegés helyét átvette a menekülők kapkodó, szaggatott légzése. János elengedte a forró karcsatlakozót; ujjai fehéredtek a görcstől. L656 habozás nélkül a mélyebb járat felé mutatott: a hálózatfeszültség zuhanását az Őrszemek központi rendszere perceken belül regisztrálja.
A nyirkos vágatban haladtak tovább, ahol a falakon szétmállott burkolatdarabok lógtak. Alinda a lámpás gyenge fényében hirtelen megállt egy rohadó fémlemez előtt. Nem szektorszámok vagy kódok álltak rajta, hanem egy ritka, kézzel festett szó.
– Nagyi... ez mit jelent? – kérdezte a lány halkan, szorongva.
A nagymama óvatosan végighúzta száraz ujjait a rozsdás szegélyen.
– Ez egy utca neve volt – suttogta, s a hangjában felparázslott a szabad emlék. – A felszínen az emberek nem kódokat viseltek, és nem mérték a lépteikből kinyerhető energiát. A napfény ingyen hullott rájuk. Úgy lélegeztek, hogy senki nem számolta a tüdejük kapacitását.
János a nyirkos falnak támaszkodott. A teste remegett a megszakadt áramkör okozta sokktól, de a hallott szavak átforrósították a hideg járatot. Megértették: az Őrszemek nemcsak a testüket, de a múltjukat is el akarták rabolni tőlük.