A lezárt kollektor

János elfordult a széktől, és a szoba sötét sarkában futó vastag, rozsdás csővezetékhez lépett. A fémen még halványan kivehető volt a régi világ dombornyomott jelzése: a sugaras napszimbólum. Ujjai végigsimítottak a hideg vasat borító vastag porrétegen, miközben a kolónia elosztóhálózatának állandó vibrációja átszűrődött a falakon.
– A felső kollektorok még most is gyűjtik a fenti fényt – suttogta János, visszanézve a két nőre. – De a tápvezetékeket régen átirányították a központi magba. Az Őrszemek a saját generátoraikba csatornázzák azt, ami eredetileg mindenkinek járt volna. A napfény örökösei mi voltunk, de elvették tőlünk az áramot és az eget is.
– A szoláris szektor jogát nem lehet egyetlen rendelettel eltörölni, fiam – jegyezte meg halkan a nagymama. Óvatosan leült a szék szélére, kiegyenesített háttal, miközben a szemeiben régi, elfojtott düh villant. – Amikor letereltek minket a mélyszintre, azt ígérték, a kollektorok energiája a közösségé marad. Aztán a törvények megváltoztak, az adagokat lecsökkentették, bennünket meg besoroltak a pedálok mögé.
Alinda közelebb lépett a falhoz, és meglátott egy kézzel kapart feliratot a cső peremén. A régi munkások nevét és egy dátumot őrzött a beton. A lány megérintette a durva felületet; megérezte benne azt a konok akaratot, amellyel a korábbi generációk a túlélésért küzdöttek.
János egy fémfeszítővasat vett elő a köpenye alól, és beillesztette a sarokban lévő szervizajtó résébe. A rozsda csikordult, ahogy teljes testsúlyával rátámaszkodott a karra. Nem volt vesztegetni való idejük: a hálózat kényszerű átterhelése miatti csend nem tarthatott örökké, és a fejük felett húzódó szellőzőjárata volt az egyetlen út a felső szektor felé.