A fény jussa — folytatás

A feszítővas fémes csattanással pattant ki a rozsdás fészekből, s a szervizajtó résnyire nyílt. János előreengedte Alindát és a nagymamát a szűk, porlepte szellőzőjáratba, majd maga mögött óvatosan visszahúzta a nehéz fémlemezt. A hálózat kényszerű csendjében csak a saját ziháló légzésük visszhangzott, ahogy áttolták magukat a sötét csővezetéken.
A járat végén lévő rácsot benyomva egy száraz, dohos levegőjű ellenőrző kamrába érkeztek. A falakon régen kikapcsolt műszerek és porladó kapcsolótáblák sorakoztak. Alinda tekintetét a túlsó falon lévő, meglazult papírlap vonzotta magára: egy megfakult, harminc évvel ezelőtti utazási plakát volt az, amely szikrázó tengerpartot és aranyló égből áradó fényáradatot ábrázolt. A kép alatti felirat még most is tisztán olvasható maradt: A napfény örökösei vagyunk.
– A szüleim mindig azt mondták, a fényhez való jogot nem a munkateljesítmény méri – suttogta a nagymama, miközben elgyengült ujjai átkulcsolták Alinda vállát. – Amikor letereltek minket a mélybe, azt ígérték, a szoláris kollektorok energiája a gyermekeink jussa marad. Az Őrszemek elvették az örökségünket, és törvényt csináltak a sötétségből.
János a kapcsolótábla felé lépett. A vastag porréteg alatt még látszottak a fővezeték manuális megszakítói.
– Ez a szektor még közvetlenül a fenti kollektorokhoz kapcsolódik – mutatott egy kiálló rézkarra. – Ha átkötjük a relét, a fenti fény nem az Őrszemek generátoraiba fut majd. Elvesszük, ami mindig is a miénk volt.