A közvetlen áramkör

János két kézzel ragadta meg a vastag rézkart. A mechanika szárazon csikordult, a dohos levegőben fém- és porfelhő kavarodott fel.
– A kétezer-ötvenes években, amikor az első csoportokat leterelték a betonaknákba, még azt ígérték a dédszüleimnek, hogy ez csak átmeneti óvóhely – mondta a nagymama, s száraz tenyerét az elosztószekrény hideg burkolatára simította. – Azóta négy generáció nőtt fel úgy a fémrácsok között, hogy a napfényt csak mint generátortápláló fizikai tételt ismeri.
Alinda közelebb lépett. Tizennégy éve alatt a kolónia neonfényén és a szektorok közti pedáláramon kívül nem látott más energiát. Ujjai óvatosan megérintették a falból kiálló rézvezetéket.
– Nekünk ez a beton a világ – suttogta a lány, s hangjában nem panasz volt, hanem a megváltoztathatatlan tények józan felismerése. – De ha a fenti fény most átfolyik ide, az azt jelenti, hogy nem az Őrszemek határozzák meg a napunkat?
János teljes testsúlyával ránehezedett a megszakítóra. A rozsda engedett: a nehéz érintkező tompa, fémes dörrenéssel pattant át a régi pozícióba. A kábeldoboz belsejében halk, mély zúgás támadt, s a falakból áradó nyirkos hideget szinte azonnal felváltotta egy finom, rejtett melegség. A kolónia kétezer-ötven óta írt szigorú, mért adagolású rendje ezen a szűk vágaton keresztül résnyire megrepedt.