A tiltott gondoskodás — új hang

János óvatosan leeresztette a karját, majd a ruhája alól kivett egy agyonhasznált, meleg pamutkendőt, és tétován a nagymama vállára terítette. A szoláris vezeték falból áradó langyos levegője lassan bejárta a dohos ellenőrző kamrát, de az idős asszony testét még mindig megrázta a csontig hatoló hideg.
– Ez nem a tiéd, János – szólt rá a nagymama, miközben merev tartással visszatolta a fémkapoccsal megfoltozott anyagot. – A G534-es szektorban minden rongy az elosztó tulajdona. A kolónia szabályai szerint nincs jogod egyéni kedvezményben részesíteni engem.
János nem húzta vissza a kezét azonnal; ujjai egy pillanatra megszorultak a nő sovány vállán. A fémporos arcán átütött valami régen elfojtott, makacs gyengédség, amit sem az Őrszemek sorszámai, sem a napi adagolási határozatok nem tudtak teljesen kitörölni belőle.
– A törvényeik a lenti hiányra épültek – felelte csendesen János. – Itt a meleg nem fejadag kérdése.
A nagymama elfordította a fejét, de a szeme sarkában megremegtek a ráncok. Bár a szigorú kolónia-fegyelem reflexből parancsolt visszavonulót, a száraz tenyere egyetlen futó másodpercre hozzáért János kézfejéhez, elárulva a több évtizedes, eltagadott vonzódást. Alinda csendben figyelte őket a rozsdás kapcsolószekrény mellől: megértette, hogy a fémrácsok alatt nemcsak a napfényt rejtették el tőlük, hanem az egymás iránti gondoskodás jogát is.
János végül rácsapta a védfedelet az elosztóra, jelezve, hogy az áramkör stabil. – Tovább kell lépnünk a vakvágány felé, mielőtt az automatika észleli az áramingadozást – mondta, és intett a többieknek.