A kétszáz éves fogság

János óvatosan feszítette ki a vakvágány rozsdás fémajtóját. A szűk járatból doh- és ózonszag áradt feléjük, elfedve az ellenőrző kamra nyirkos melegét.
– Siessetek, az automatika három perc múlva újraforgatja az érzékelőket – vetette oda János, miközben feszülten leste a szellőzőrács mögötti sötétséget.
Alinda az ajtófélfába kapaszkodva lépett át a küszöbön, szeme a vaksötét alagutat pásztázta.
– Tényleg igaz, Nagymama? – kérdezte halk, szaggatott hangon. – Kétezer-ötven óta tényleg csak ez a vas meg a beton létezik nekünk?
Az idős asszony megállt egy pillanatra, óvatosan megdörzsölve fájós térdét.
– A dédszüleim még látták a nyitott eget, kislányom. Azokról az időkről meséltek, amikor a föld felett nem a szektorok szabták meg, ki kivel beszélhet. De mi már a kolónia szabályaiba születtünk. Kétszáz éve ez az egyetlen otthonunk.
Alinda közelebb hajolt a nagymamájához, hogy János ne hallja meg.
– L656-ot láttam a generátornál tegnap... Ha átjutunk a másik oldalra, ő is jöhetne?
– Pszt – intette le halkan a nagymama, bár a szeme megpuhult. – A kolóniában a szerelem veszélyesebb a hiánynál. Tilos a kötődés, Alinda.
– Nem érdekel a tiltásuk! – suttogta fojtott indulattal a lány.
– Elég a beszédből! – szólt hátra János keményen. – 2050 óta a szigor tartott életben minket. Ha nem figyeltek, az Őrszemek nem kérdezik majd, mit éreztek!