A kihűlt kapcsolótábla

János lerántotta az ajtót reteszelő nehéz vasreteszt, majd betolta a lányokat a nyirkos homályba. A fémajtó tompa zökenéssel csapódott be mögöttük, kirekesztve az ellenőrző kamra állandó gépzaját. A vakvágány elfeledett járataiban mély csend uralkodott, csak a párolgó hűtővíz ritmikus csepegése törte meg a sötétséget.
– Maradjatok a fal mellett – utasította őket János halkan, miközben felkattintotta a kezében tartott, gyenge fényű szektorlámpát. – A padlólemezek itt már elrohadtak. Egyetlen rossz lépés, és leesünk az alsó szellőzőaknákba.
Nagymama megcsúszott a nyirkos törmeléken, de Alinda még időben elkapta a karját. Az idős asszony zihálva támaszkodott a sziklás betonfalnak, keze reszketett a kimerültségtől. Alinda szorosan átkarolta a vállát, fittyet hányva a kolónia belső szabályzatára, amely tiltotta az efféle fizikai érintkezést és a gyengeség kimutatását.
– Bírd még egy kicsit, Nagymama – suttogta a lány. – Nem hagyjuk, hogy puszta erőforrásként tekintsenek ránk.
János a járat elágazásánál álló, porlepte kapcsolótáblához lépett. A panelek mögött még ott kísértett a régi világ mechanikája. Óvatosan kiszabadított egy elöregedett rézkábelt, hogy rövidre zárja a vakvágány automatikus mozgásérzékelőit.
– Ha ezt átkötöm, a központi Őrszem-hálózat vakfoltnak látja majd ezt a szektort – mondta János fojtott hangon. – De ez azzal jár, hogy mi sem kapunk többé jelzést. Emberként kell döntenünk, megbízunk-e a saját ösztöneinkben.