Eleven feszültség

A rozsdás akna szájából nyirkos, gépzsíros levegő csapott fel. János nyers, határozott mozdulattal terelte lefelé a rettegő 84-es alanyt a keskeny lajtorján, míg Gábor bácsi a csatornanyílás szélén állt őrt. Abban a pillanatban felvijyogott a műszakváltás éles kürtje, megremegtetve a fülke vékony bádogfalait. A kolónia szörnyetege felébredt: a központi hálózat azonnal elszívta a szektor maradék feszültségét, hogy a lenti dinamókat hajtsa az emberi testek utolsó energiatartalékaival.
János gyorsan összedugta a szűkös áramot adó, rögtönzött átkötőkábelt. Kék szikra pattant, s a falra szerelt szükségvilágítás pislákolva éledt újjá, de a huzal sziszegve forrósodott fel a túlterheléstől. A gép nem elégedett meg a puszta árammal: a csövekből áradó tompa vibráció szinte kiszívta az erőt a lábukból. Gábor bácsi megtántorodott, s arcából kiment minden szín, ahogy a dinamók felpörgése extra fizikai megterhelést rótt az épületben maradókra.
– Állandóan a saját testünket meg a vérünket etetjük ezzel a várossal! – mondta fojtott dühvel Alinda, s odaállt János és a szikrázó kábel közé. A lány tekintetében a félelem helyét átvette egy váratlan, makacs fénysugár. – Apámék kalóriáit az utolsó cseppig kisajtolták a pedáloknál, de én nem hagyom, hogy téged és a Nagymamát is elnyelje ez a gép!
János megpróbálta félrelökni a lányt, de Alinda nem mozdult. Megragadta a férfi kérges kezét, s a fojtogató félhomályban a Nagymama ősi meséire gondolt – a valódi napfényre, amely nem kér emberi verejtéket a melegéért.
– Van más út is, János – suttogta Alinda, és a hangja már nem remegett. – Nem csak üzemanyagok vagyunk. Ha a felső szellőzők felé vezetjük az áramot, kijuthatunk. Odafent nem a mi vérünkből él a világ.