Egymásba kapaszkodva — más fényben

Kovács Őrszem nem várt feleletre. Sarokvasának csattanása végigvisszhangzott a szűk folyosón, ahogy elhagyta a 14-es fülkét, magára hagyva őket a vészvilágítás tompa, vöröses félhomályában. A fémajtó nehéz nyikorgással pattanva állt meg a szegélyen, elvágva őket a távolodó léptektől.
Alinda ott állt a hideg padlón, mintha gyökeret vert volna a lába. A mellkasa hevesen emelkedett, de a kiáltás, ami az előbb még a torkát feszítette, fojtogató gombóccá zsugorodott. L656 arca derengett fel előtte: a generátormag alsó szintjének mocsarában, a koromtól és a forró olajgőztől vakulva próbál majd megfelelni a képtelen normáknak.
Alinda azt várta, hogy a Nagymama azonnal rárivall, elítéli a meggondolatlan indulataiért, de a korholás elmaradt. Az idős asszony lassan feltápászkodott a nyikorgó vaságyról. A keze erősen remegett, amikor kinyújtotta, és megérintette a lány reszkető vállát. Nem szidta, nem kért tőle számon semmit; egyszerűen magához húzta a lányt, és a vékony, szúrós takarót kettőjük köré tekerte.
– Nem vagy egyedül, kislányom – suttogta a Nagymama, miközben ráncos homlokát Alinda vállának döntötte. – Akármit hoz a holnapi műszak, nem hagyjuk, hogy ezt is elvegyék tőlünk.
A félig nyitott ajtórésben ekkor halk léptek neszére lettek figyelmesek. János-g534 lapult az árnyékban, riadt szemekkel méregetve a folyosót. Látva a két összekapaszkodó alakot, a férfi nem lépett be, csak egy szárított fejadag-darabot csúsztatott be a küszöb alatt, majd egyetlen szótlan, cinkos bólintással eltűnt a sötét járatban. Az emberség törékeny szövetsége ott maradt köztük a fémvázas falak között.