A megosztott falat

Alinda térdre ereszkedett a küszöb hideg fémjén, és óvatosan felvette a János által behajított kis kiszáradt fejadag-darabot. A durva, tömör élelem porzott az ujjai között, de a néma gesztus melegséget hozott a fülke fojtogató félhomályába. Visszalépett a nyikorgó vaságyhoz, és gondosan kettétörte a falatot. A nagyobbik felét a Nagymama reszkető tenyerébe nyomta, aki némán, hálás bólintással fogadta azt el.
– Látod, kislányom? – suttogta az idős asszony, miközben lassan rágni kezdte a száraz ételt. – A rendszert nem a gépek meg az Őrszemek tartják egyben, hanem az, hogy nem hagyjuk egymást veszni. Amíg figyelünk egymásra, nem tehetnek minket csavarokká.
Alinda lenyelte a maga részét, de a mellkasát még mindig fojtogatta az L656 miatti aggodalom. Nem bírta a tehetetlenséget; odaült a Nagymama mellé, és szorosan átkarolta a vállát. Az idős asszony ekkor egy apró, simára csiszolt rézlemez-darabot csúsztatott Alinda markába – egy tiltott maradékot a régi szektorból.
– Ezt juttasd el L656-nak a generátormag alsó szintjére – hajolt közelebb a Nagymama. – Tudnia kell, hogy a hálózat kimaradása ellenére sincs egyedül.
A fémvázas falakon keresztül ekkor mély, tompa búgás rázta meg a C-szektort: a kolónia kora reggeli műszakjának előjelző szirénája megszólalt. Alinda megszorította a rézdarabot. A félelem szorítása megenyhült benne; a törődés köteléke erősebbnek bizonyult a falak hidegénél.