A meggondolatlan szó ára

Alinda felpattant a vaságyról, mielőtt a Nagymama megragadhatta volna a ruhája szélét. Nem volt hajlandó tovább lapulni a vak sötétben, miközben az Őrszem nehéz léptei az egész fülkét beleregtették.
– Semmi tiltottat nem mondtam! – vágta rá a lány forró fejjel, szembefordulva a vészvilágításból kirajzolódó, marcona alak sziluettjével. – Csak arról beszéltünk, ami jár nekünk! L656 sem bűnös, amiért dolgozik a C-szektorban, és én sem vagyok az, amiért megpillantottam őt!
– Alinda, hallgass! – kiáltott fel a Nagymama elcsukló hangon, és görcsösen a mellkasához szorította a takarót. – Ne hallgasson rá, Kovács Őrszem! A gyerek megzavarodott a hálózati kimaradástól, nem tudja, mit beszél...
– Nagyon is jól tudom! – csattant fel Alinda, visszanézve az idős nőre, miközben a csalódottság és a harag elöntötte az arcát. – Hát mindig fejet kell hajolnunk? Mindig meg kell hunyászkodnunk, mintha nem is lennénk emberek?
Kovács lassan lépett beljebb a fülkébe, a gumibotja tompa koppanással ütődött a fémkulacsnak az övén. Tekintete hidegen pásztázta a lányt, majd a remegő öregasszonyt.
– L656 nevét emlegeted, kislány? – kérdezte az Őrszem mély, fenyegető hangon. – Az a dolgozó már amúgy is a fegyelmi átsorolás szélén áll a lassuló teljesítménye miatt. A mai napirendi megszegéseddel éppen most írtad alá az ő büntetését is. Holnap reggeltől a generátormag alsó szintjére kerül.
Alinda torka elszorult. A hirtelen kirobbant harag helyét jeges rémület vette át: felfogta, hogy elhamarkodott szavaival nem a saját jussát harcolta ki, hanem örökre megpecsételte L656 sorsát.