Egymásba kapaszkodva

Alinda a nedves csővezetéknek dőlve próbálta visszatartani a remegését. A 84-es alany egyenletes, horkantó szuszogása hamar betöltötte a szűk zugot, de a kislány fülében még mindig a generátoregység felől felcsapó szirénák vészjósló búgása visszhangzott. János ott maradt a füstben és az ívkisülések között, egyetlen karváltással téve kockára a saját életét, csak hogy ők időt nyerjenek.
Nagymama csendben mellé lépett. Nem szólt egy szót sem a dohos szagú menedékről vagy a hiányzó fejadagokról, csak gyengéden átkarolta Alinda vállát, és megfogta a lány jéghideg, nyirkos kezét. Az idős nő kérges tenyere durva volt, mint a csiszolópapír, de a szorítása váratlan melegséget árasztott a nyirkos sötétségben.
– Túléli, kislányom – suttogta Klára, és hüvelykujjával óvatosan simogatni kezdte Alinda kézfejét. – János szívósságát a dinamóterem edzette meg. Ott megtanulja az ember, mikor kell meghúzódni, és mikor kell túlhajtani a rendszert.
– De mi van, ha az őrszemek elérték? – kérdezte Alinda alig hallhatóan, miközben a könnyek végre kitörtek a szeméből. – Miattunk maradott ott.
– Nem miattunk. Érted – igazította ki a Nagymama halk, de szilárd hangon. – És amíg van valaki, akiért érdemes kockáztatni, addig az ember nem puszta alkatrész a kolónia gépezetében. Apád is pontosan ilyen volt, amikor kiállt értünk.
Alinda felnézett az idős asszony ráncos, meggyötört arcára, és a megosztott félelemben olyan kapocs ébredt köztük, amilyet a kolónia egyetlen normatívája sem tudott elfojtani. A két nő szorosan egymásba kapaszkodva állt a félhomályban, egymás leheletéből merítve erőt a folytatáshoz.