Az eltaszított gyengédség

A 84-es alany nehézkes moccanása törte meg a sötét zug csendjét. A férfi morogva keveredett fel a földről, és intett nekik, hogy induljanak tovább a rozsdás csővezetékek mentén, el a generátoregység füstös szagától. Alinda és a Nagymama szorosan mögötte haladtak az elfeledett járatok mélyebb szakasza felé, ahol a csövek lassan elcsendesedtek.
– János nem most vállalt először kockázatot értünk, kislányom – szólalt meg halk, kavicsos hangján Klára, ahogy túljutottak egy leszakadt szellőzőnyíláson. – Évek óta G534-ként szerepelt a nyilvántartásban, de az emberségét nem tudta felőrölni a kolónia szigorú normatívája. Amikor még a dinamóteremben dolgoztam, a műszakok végén mindig ottmaradt, és észrevétlenül átvette tőlem a nehezebb karok kezelését.
Alinda kérdőn nézett a nagyanyjára a félhomályban. A kolónián a személyes vonzódás tiltott luxusnak számított; az emberi kapcsolatokat a szektorfelelősök szabályozták a termelési mutatók alapján.
– Hát ő… kedvelt téged? – kérdezte a kislány.
– Több volt az – sóhajtott a Nagymama, s a hangjában kesernyés önvád bújkált. – Minden alkalommal közelebb próbált kerülni hozzám, én mégis mindig visszautasítottam. A szabályzatra hivatkoztam, a megbélyegzéstől féltem. De titokban én is vártam azokat a perceket, amikor a gépek zúgásában mellém lépett. És most, ebben a járatban értem csak meg igazán, hogy a félelmemmel mit taszítottam el magamtól.
A járat egy elhagyatott ellenőrző fülkéhez ért, ahol a 84-es alany intésére megálltak. Alinda a hideg fémfalkorlátnak dőlve megértette: János áldozata nem puszta menekülési csel volt, hanem egy elfojtott szeretet utolsó, dacos fellángolása.