Egymás szívverése

Mielőtt a vörös optika pásztázó sugara eléri Alinda vállát, egy erőtől duzzadó kéz nyúl ki a fal melletti csővezeték árnyékából. János villámgyors mozdulattal rántja be a lányt a szűk, kábelekkel teli fülkerésbe. Alinda háta a hideg fémlemeznek ütődik, de a fiú teste melegen, védelmezően borul elé, elfedve őt az Őrszemek vizslató tekintete elől.
A piros fénynyaláb épp csak meglegyinti a folyosó aljzatát ott, ahol egy másodperccel korábban még a lány állt. A fémvázak ütemes berregéssel fordulnak el, majd megszólal a szonda halk, de baljós csipogása: a mozgásérzékelő rögzítette az átlépési kísérletet. A kollektív büntetést – az éjszakai fűtés lekapcsolását – már nem kerülhetik el.
– Megőrültél? – suttogja János, de a hangjában harag helyett tiszta megkönnyebbülés remeg. Ujjai óvatosan simítják végig Alinda hűvös arcát, mintha ellenőrizni akarná, hogy a lány valóban ott van, hús-vér valójában.
Alinda megremeg a fiú érintésétől. A félelem szorítása egy csapásra felenged a mellkasában, és a helyére valami leíratlan melegség költözik. Megragadja János kézfejét, és szorosan magához öleli. Ebben a nyirkos, sötét lyukban, a sziszegő gőzcsövek között egy pillanatra megszűnik a kolónia kegyetlen napirendje. Csak ők ketten léteznek, és az a halk szívverés, ami emlékezteti őket arra, mit jelent embernek lenni.