A kihűlő csövek hangja

A csövekben a sziszegés hirtelen elhalt. A kolónia központi rendszere nem teketóriázott: az észlelt szabályszegésre válaszul a fűtőkör azonnal lezárt, s a falakból áradó langyos szellőt pillanatok alatt felváltotta a fém nyers, fagyos kigőzölgése. János éles pillantást vetett a folyosó sötétjére, ahol a szonda optikája mögött már a mechanikus járőrök ütemes, fémes léptei visszhangoztak.
– Mozognunk kell – mondta János éles, rövid mondattal. – Ha az Őrszemek teljes zárlatot rendelnek el, reggelig ebben a csőrésben fagyunk meg.
Megragadta Alinda csuklóját, és a vaknyílás hátsó oldalán lévő, karbantartó rácshoz rántotta a lányt. Alinda torkában bent rekedt a tiltakozás; a harag és a tehetetlenség szorítása hajszolta előre. A túlsó oldalon, a szomszédos lakókamrák sötétjében már érezni lehetett a kollektív büntetés bénító hatását: a falak mögül fojtott morajlás, elfojtott átkozódás szűrődött ki.
A kamra sarkában, egy kopott takaró alatt Nagymama alakja mozdult meg. Az idős asszony nem lepődött meg a felbukkanásukon; a csövek pattogásából már pontosan tudta, mi történt.
– Újra elvették a meleget – suttogta a sötétben, s hangja szárazon kapart. – Így mérik ki, mennyit ér a testünk. Mennyi energiát adunk a gépeknek, és mennyit hagyunk meg magunknak arra, hogy egyáltalán embernek nevezhessük magunkat.
Alinda Jánoshoz préselődött a gyorsan hűlő homályban. A kolónia napirendje nemcsak az idejüket, de a testhőjüket is elszívta. Ebben a dermesztő zárkában a fennmaradás egyetlen záloga az maradt, amit a gépek nem tudtak kiszámítani: a puszta, makacs összetartozás.