Csillagok a fém alatt

A vaksötétben csak a hűlő fém pattogása és négy szaggatott lélegzet sziszegése hallatszott. A generátor elhallgatott, s a kolónia megszokott, háttérben zúgó gépzaja szokatlan, fenyegető csendnek adta át a helyét.
– Ne mozduljatok! – suttogta Teréz a sötétből, miközben halkan a hideg falhoz lapult.
János óvatosan megtalálta Alinda nyirkos ujjait a dohos levegőben. A lány nem húzta el a kezét, inkább közelebb lépett hozzá. A sötétség nehéz volt és fojtogató, mint mindig, amikor leálltak a dinamók, de Alinda halk, bizonytalan hangja mégis áttörte a csendet.
– A nagymama azt mondta... odafönt az éjszaka nem ilyen volt. Nem volt tőle süket az ember. Azt mesélte, ha kihalnak a lámpák, felragyognak a csillagok, s a levegőnek nedves földszaga van, nem fém meg ózon.
– Kitalált mesék – morogta az új lakó, L656 a sötétből, bár a nyers dac most elhalt a szavaiból. – Csak legenda, amit a vének költöttek, hogy ne őrüljünk meg a pedálokon.
– Nem mese – vágott közbe János halkan. A vaksötétben, ahol a szektorbiztos tekintete nem érhetett el hozzájuk, a tiltott emlék hirtelen védőpajzzsal ért fel. – Az apám is emlékezett rá. És ha létezik odafönt valami, ami nem a mi izmainkból nyeri a fényt, akkor van értelme továbbmenni.
A folyosó mélyéről tompa, fémes kattanás visszhangzott. Egy kézi vészkapcsoló karja mozdult meg. A sötétségben felparázslott egyetlen halvány, sárgás jelzőfény, kijelölve a továbbvezető utat a tizennégyes fülke felé.