A tizennégyes fülke csendje

Teréz határozott mozdulattal elindult a sárgásan pislákoló fény felé, a többiek pedig szorosan mögötte lépkedtek a szűk, dohos átjáróban. A tizennégyes fülke ajtaja félig nyitva állt, a rozsdás fémkeret vészjóslón nyikordult fel, ahogy beléptek. Odabent nem a szokásos merev pedálsor fogadta őket, hanem egy rég elfeledett, félreeső szerelőfülke csendje.
– Itt biztonságban vagyunk egy ideig. Az őrszemek ezt a szektort ritkán ellenőrzik, mert a hálózat nem jelez vissza róla értékes wattokat – jegyezte meg Teréz, miközben bezárta utánuk a súlyos reteszt.
János még mindig szorosan fogta Alinda kezét. A düh, amely eddig fojtogatta őket a merev szabályok és a szektorbiztos fenyegetőzése miatt, most lassan átadta helyét valami egészen másnak. A sötétben, a falak szorításában felsejlett bennük a kérdés: vajon ember maradhat-e az, akit csupán energiatermelő egységként tartanak számon?
– Nem engedhetjük, hogy géppé tegyenek minket – mondta János halkan, de élével átitatott hangon, miközben Alinda szemébe nézett. – Bármit is mond a szabályzat, mi nem csak feszültséget termelünk.
L656 keresztbe font karral a sarokba húzódott, de dühös tekintetében megenyhült valami. Alinda közelebb lépett Jánoshoz, a szorításuk megerősödött. Abban a szűk fülkében, a hűlő fémóriás mélyén a lázadás nem fegyverekkel kezdődött, hanem két összefonódó kézzel és egy kimondatlan ígérettel.