A wattok ára

A szektorbiztos dühösen összecsapta a műanyag dossziéját, majd elviharzott a dohos folyosón, miközben az L szektor vészvilágítása fenyegetően pislákolni kezdett. A lázadó új lakó még utánafordult, köpött egyet a rozsdás padlóra, aztán kiszúrta az árnyékban lapuló hármast. János lassan előlépett a zsilip mögül, szorosan Alinda előtt maradva, bár a lány finoman félretolta a vállát – a kolónia szigorú fejadagjai ellenére is maradt még benne annyi dac, hogy ne szoruljon folyton védelemre.
– A dinamóknak teljesen mindegy, ki voltál odafönt – jegyezte meg rekedten az új lakó, miközben megveregetett egy falból kiálló, óriási fém lendkereket. – Vagy letekered a napi wattkvótádat, vagy sötétben kanalazod a szintetikus zselét. Én mindenesetre nem vagyok hajlandó az izmaimat ingyen árammá alakítani ennek a bürokratának.
János az izzó falikábelekre pillantott. Az emberi test ebben a csővilágban nem volt más, mint egy kétlábú elem: reggel bedobták a tápanyagmasszát, este pedig a pedálokon kiszívták belőlük a szuflát a központi hálózat javára. Teréz elszántan megtörölte izzadt homlokát, miközben János tekintete Alindáén állapodott meg. A lány szemében a fáradtság mögött ott vibrált valami halvány, óvatos remény.
– Ha kétezer kalóriát kell elégetnünk a szökéshez, én háromezret is letekerek helyetted – suttogta János Alindának, és gyorsan megérintette a kezét. A pillanat majdnem romantikusra sikerült, de a mennyezeti generátor éles, csikorgó hangon adta meg magát, és a folyosó hirtelen teljes sötétségbe borult.