A légiós daca — új hang

Az L szektor fojtogatóan sötét folyosóin a trió alig tett meg pár lépést, amikor a fémfalak között durva, feszült férfihang visszhangzott. Egy rozsdásodó ajtónyílás előtt, ahol a régi koromrajzok árnyékai imbolyogtak, két alak vitatkozott hevesen. A szektor megbízott gondnoka, a házirendet mereven betartató képviselő próbálta sarokba szorítani az új jövevényt, akit a fenti szintekről irányítottak át ebbe a nyomorúságos negyedbe.
– A regisztrációs ív szerint a masszaadagért cserébe napi tizenkét óra pedálmunka jár! – sziszegte a képviselő, miközben a papírjait rázta. – Itt nincsenek kivételek, akárki voltál odafönt!
A jövevény, egy széles vállú, tépett zubbonyos férfi megvetően elmosolyodott. Arcát mély sebhely szelte ketté, tekintetében pedig a fenti jégvilág ridegsége tükröződött.
– Idegen légiós voltam a pusztaságban, komám – vetette oda rekedten, félretolva a tisztviselőt. – Ott megtanultam, hogyan maradjunk emberek a fémvázak között is, anélkül, hogy behódolnánk a magadfajta aktakukacoknak. Nem fogok megszakadni a generátoraidért.
János óvatosan visszahúzta Terézt és Alindát a zsilipkapu árnyékába. Az új lakó lázadó fellépése veszélyes volt, de a szavaiban rejlő dac valami olyasmit ébresztett fel a menekülőkben, amit a kolónia fegyelme már rég megpróbált kiirtani belőlük.