A szorító falak vallomása

A keresőfény sárgás pászmája végigsöpört a poros folyosó falán. A Nagymama egyetlen határozott lökéssel hátranyomta Jánost a sötét szellőzőakna torkolatába, majd maga lépett ki a folyosó közepére, elszántan feltartóztatva a közeledő l656-os járőregységet. A gépies kérdezősködés rideg zaja szerencsére teljesen elfedte azt a halk fémhangot, amellyel János, Teréz és Alinda becsusszantak a rácsos ajtó mögötti szűk, elfeledett járatba.
A nyirkos, sötét csatornában csak a saját zihálásuk és a távoli generátorok monoton durogása hallatszott. A falak olyan szorosak voltak, hogy szinte egymáshoz préselődve kellett haladniuk az L szektor felé vezető úton. János haladt elöl a kialvó gázlámpával, de figyelme minduntalan hátrafelé, Terézre irányult. A szűk helyen a válluk összeért, és ez a kényszerű fizikai közelség hirtelen felszínre hozta a régóta elfojtott, tiltott érzelmek feszültségét.
– Nem hagyhattam, hogy elkapjanak – suttogta János, megállva az utolsó zsilipkapu előtt, és közvetlenül Teréz felé fordulva. – Nemcsak a Nagymama miatt... hanem miattad is, Teréz. Évek óta csak a kolónia szabályait követjük, de minden egyes nehéz pedálfordulatnál rád gondolok. Tudnod kell, mit érzek, mielőtt odaát végleg elnyel minket a sötétség.
Teréz tágra nyílt szemmel nézett rá a félhomályban, kezét önkéntelenül János karjára fektetve. A lány arcán a rettegést lassan felváltotta valami mélyebb, valódi emberi melegség, ami teljesen idegen volt a kolónia rideg, gépies világától. Alinda csendben lapult mögöttük, miközben János óvatosan megfogta Teréz hideg kezét, és együtt léptek át a küszöbön, az L szektor néma, elhagyatott folyosóira.