Csendes szövetség

A generátor-egység bejáratánál sűrű, csípős gőz ült a levegőben, ahogy a túlterhelt dinamók megállás nélkül pörögtek. A munkások az izzadságtól fénylő háttal hajtották a pedálokat. Amikor Alinda és a nagymama beléptek a csarnokba, egy magas, szikár férfi lépett ki az egyik elosztószekrény mögül. János volt az – a kolónia nyilvántartásában csak G534-es –, akinek kezein mély nyomot hagytak a gépteremben eltöltött évtizedek.
A férfi aggódó tekintettel méregette az idős asszonyt. Szó nélkül feléjük nyújtott egy kopott, szövettel betakart kulacsot, amelyben tiszta, hűtött víz lapult.
– Igyon egy keveset, mielőtt beáll a sorba – suttogta János, hangjában mély, elfojtott gyengédséggel. – A négyes blokknál ma elviselhetetlen a hőség.
A nagymama kihúzta magát, bár a lába alig bírta a súlyát. Elutasítóan intett a kezével, a kolónia szigorú szabályzatára utalva.
– A normán kívüli juttatások elfogadása büntetendő, G534-es – mondta kimérten, száraz hangon, ahogy azt az Őrszemek jelenlétében illendő volt. – Tartsa meg az erejét a saját műszakjára.
Alinda azonban látta, ahogy a nagymama ujjai egyetlen reccsenésnyi pillanatra megremegtek, és a szeme sarkában felcsillant egy olyan melegség, amit semmilyen szektorszabályzat nem tudott kioltani. Titokban az idős asszony tisztelte és kedvelte a férfit, aki az embertelenségben is próbált ember maradni. János bólintott, megértve a tiltás mögötti védő szándékot, és visszalépett a gépéhez. Alinda szívét halk remény járta át: amíg az ilyen elfojtott, mégis élő gesztusok megmaradnak, a kolónia vastag acélfalai mögött sem veszik el a fény.