Csendes kötődés

János elsőként lépett a létra fokaira. A rozsdás fém csikordult a bakancsa alatt, de magabiztosan, óvatosan irányította Alindát lefelé, míg Kovács rettegve zárta le felettük a nehéz acélfedelet. A teljes sötétségben csak a lámpa halvány fénysugara vágott utat a szervizakna nyirkos falai között.
Amikor elérték a mélyben húzódó keskeny elágazást, Kovács a falnak támaszkodva zihált. János leengedte a lámpát, s fénysugara Alinda megriadt arcára esett. A lány a csapágygolyót szorongatta a zsebében.
– Miért segítesz nekünk, János? – kérdezte a lány halkan, miközben a hideg csövek lefojtott zúgása nyelte el a szavait. – A kolónia törvényei szerint a névteleneknek nincs joguk a védelemre. A G534-es jelzés nem pajzs, hanem megbélyegzés.
János elcsendesedett. Tekintete a sötétbe révedt, ahol a múlt elfojtott emlékei ébredtek újjá.
– A nagymamád miatt – mondta végül reszelős, de eltökélt hangon. – Évek óta néztem őt a generátorok mellett. A szabályok szigorúan tiltották az érzelmeket, a normákon túli kötődést. Ő mindig elutasított, amikor közeledni próbáltam… felemelt fejjel követte a rendet, mert tudta, mi a büntetés.
Elhallgatott, de a szemében megvillant valami megtörhetetlen.
– De a tekintetében láttam. Titokban ő is érzett valamit. A kolónia kiszívhatja a testünkből az energiát, Alinda, de a szerelmet nem törölheti ki a kódokból. Nem hagyom, hogy az ő unokáját elnyelje a gép.
Kovács hirtelen felnyögött és intett nekik: odafent, a lezárt fedélen fémes koppanás visszhangzott. Az Őrszemek elérték a felső járatot.