A tiltott metszet

Kovács a szájára tapasztotta a kezét, de János egyetlen határozott mozdulattal megragadta Alinda karját, és mélyebbre húzta őket a szűk alagútban. A fejük felett megszólaló fémes dörrenés jelzés volt: az Őrszemek nem tágítottak. A szervizjárat fala ezen a szakaszon már nem fénylő acélból, hanem hideg, salakos betonból állt – a kolónia legősibb, elfeledett alapjaiból.
– Erre! – suttogta János szaggatottan, miközben a lámpa halvány fényét a földre irányította. – A járőrök az automatikus hőtérkép alapján haladnak. Ha a szelepet kioldjuk, a gőz megtéveszti a szenzorjaikat.
Alinda nem tétovázott. A zsebében szorított csapágygolyó kemény felülete erőt adott neki. Kovács reszketve követte őket, miközben János a falba süllyesztett, vörösre rozsdásodott karhoz lépett. Nem rombolni akart, hanem kijátszani a rendszert – egy olyan mozdulattal, amelyet nem a kolónia szabályzata, hanem a túlélés ösztöne tanított meg nekik.
János három ritmikus koppintással elfordította a kart. A csőből süvítő gőz csapott ki, elfedve a nyomaikat és a zihálásuk hangját. A betonfalba vésve, közvetlenül a szelep mellett Alinda egy apró, sugaras karcolást pillantott meg: egy napot formázó jelet. A lány tudta, hogy ezt csak a nagymamája hagyhatta itt évekkel ezelőtt. A szikra pattant: a kolónia gépezete nem volt legyőzhetetlen, s a sötétség mélyén is létezett út a fény felé.