Az automatizmus vége

A gőzfüggöny mögött a levegő hirtelen száraz és porízű lett. Kovács azonnal köhögni kezdett, gépiesen ügyelve rá, hogy ne csapjon túl nagy zajt – elvégre a kolónia normatívája a köhögést is felesleges testenergia-veszteségnek tekintette. János a földre irányított lámpafényben egy elfeledett, kormos irányjelző táblát vizsgált.
– A rendszer logikája szerint most konkrétan nem létezünk – jegyezte meg János szárazon, miközben hüvelykujjával kaparta a szurkot a réztábláról. – A központi nyilvántartásban legfeljebb három eltévedt watt-teljesítményként szereplünk, amiket mihamarabb ki kell vezetni a könyvelésből.
Alinda nem a táblát nézte, hanem a saját, koromfoltos tenyerét. A nagymamája egykor arról mesélt neki, hogy a régi világban az ember nem attól volt ember, hogy hány fordulatot bírt ki a generátorpadon a napi ételadagért.
– De ha nem a pedál ritmusa határoz meg minket, akkor mi? – suttogta Kovács, miközben görcsösen szorította a zsebében lévő csapágygolyót. – Ha a kolónia nem számol velünk, feloszlunk?
– Dehogy oszlunk – felelte János, és megtorpant egy elvetemedett vaskapu előtt. – Az ember nem gépalkatrész, Kovács, bármit is írtak a C-szektor hirdetőtáblájára. Az ember ott kezdődik, ahol az automatizmus véget ér, és a döntéshez nem kell kitölteni egy műszakigénylőlapot.
Benyomta a rozsdás ajtót, amely némi csikorgással megadta magát. Odabent egy olyan csarnok várta őket, ahol évtizedek óta senki sem hajtott dinamót.