A csönd menedéke

A porlepte csarnokban megállt az idő. A falakon vastag koromréteg ült, de a mennyezet gépészeti csövei közt régi, kézzel festett szimbólumok derengtek fel a lámpa szűk fénysugarában. Kovács erőtlenül rogyott le egy kidobott fémrekeszre, görcsösen szorítva a csapágygolyót, amíg az ujjpercei belefehéredtek.
– Nem bírja a tüdőm – suttogta, és elszégyellte magát. A kolónia szigorú szabályai szerint a fizikai gyengeség elpazarolt kapacitást jelentett, selejtes működést. – Hátrahagytuk a műszakot. Ha felfedezik a hiányunkat, az Őrszemek átfésülik a szervizjáratokat.
János nem a korhadt műszerfalakat figyelte. Lassan Alindához lépett, kioldotta saját kopott, olajfoltos sálját, és gyengéden a lány fázós vállára terítette. Alinda összefonta ujjait az ódon textilen; megérezte benne a fém és az évtizedes korom szagát, de a mozdulatból mégis mély, szokatlan emberség áradt. János tekintetében nem a felügyelő szigora, hanem a rég elfojtott gondoskodás égett.
– A nagymamád ugyanígy fázott, amikor az alsó szektorba osztották – mondta János csendesen, halk, megtört hangon. – Éveken át hallgattam a hallgatását. Nem tudtam őt megmenteni a generátorpadoktól, de téged nem hagylak elveszni ezen a névtelen gépsoron.
Alinda felnézett rá. A magány és a megtörtség helyét lassan valami új vett át: a közös sors és a feltétlen bizalom tudata. Megragadta az öreg munkás kérges, lázas tenyerét. Kovács csendben melléjük lépett, s a tenyerében őrzött csapágygolyót óvatosan Alinda nyitott markába csúsztatta. Ebben a sötét csarnokban, a kolónia napirendjének hatókörén kívül, végre nem pedálozó alkatrészek voltak, hanem egymásért felelős emberek.