A vaskapu küszöbén

János elindult a csarnok sötét sarka felé, intve a többieknek. Alinda szorosan követte, a meleg sálat szorítva, miközben Kovács dacosan küzdött a légszomjjal. A fojtogató félhomályban egy elágazáshoz értek, ahol vastag gőzvezetékek hálózták be a falakat. János megállt, és Alindára nézve felidézte a múltat.
Évtizedekkel ezelőtt, a generátorsoron, reménytelenül szerette a lány nagymamáját. A nő a kolónia kíméletlen törvényei miatt elutasította őt, nehogy mindkettőjüket a fagyos kamrába küldjék engedetlenségért. János mégis tudta: a rideg szavak mögött viszonzott érzelem lapult. Ez a titkos, elfojtott szerelem tartotta életben benne az embert az embertelen gépsorok között.
– Nem akarta, hogy miatta pusztuljak el – suttogta János. – De a tekintete ugyanaz volt, mint most a tied. Nem engedem, hogy te is a rendszer áldozata légy.
Kovács hirtelen intett. Fémes, ritmikus léptek zaja verte fel a folyosót: az Őrszemek közeledtek. Előttük egy hatalmas, vörösre rozsdásodott gőzszelep tornyosult, amely a régi vaskapuhoz vezető utat takarta. János megragadta a fagyos kereket, és minden erejével megfeszült, hogy kioldja a szelepet, mielőtt a járőrök elérnék őket.