A gőzfüggöny mögött — új hang

János izma megfeszült, ahogy a fagyos szelepet tekerte. A rozsdás fém nyögött, mintha élőlény lenne, de nem tágított. A folyosóról már tisztán hallatszott az Őrszemek fémes lépteinek ritmikus zaja, egyre közelebb és közelebb. Alinda a fülét az acélfalnak tapasztotta, arca sápadt volt.
– Jönnek! – suttogta, hangjában a tiszta félelem. – János, nem fog sikerülni!
Kovács a sötétbe bámult. – Ha most elkapnak, vége. Életünk végéig a dinamónál leszünk, vagy rosszabb.
János nem válaszolt. Szemei összeszűkültek, homlokán gyöngyözött az izzadság. Egyszerre minden erejével megfeszült, a kerék hirtelen reccsenéssel engedett, majd sziszegve elfordult. Forró gőz csapott ki, elárasztva a járatot sűrű, fehéres párával. A gőzfüggöny mögött, egy rövid folyosó végén ott állt a régi vaskapu, nehéz, szegecselt acélból.
– Gyorsan! – kiáltotta János, és betuszkolta Alindát a szűk résen. Kovács követte, alig bírta visszafogni a köhögést a hirtelen gőzfelhőben. A kapu mögött egy sötét, csendes folyosó húzódott, ahol a kolónia megszokott zaja elhalt. Érezni lehetett a nyirkos, penészes levegőt, ami sokkal régebbi időkről árulkodott, mint a felettük lévő szektorok.
Alinda remegő hangon szólalt meg a félhomályban. – A nagyi mesélt. A régi fényről. Azt mondta, vannak örökösök. Azok, akik emlékeznek. Akik visszaszerzik.
János megfordult, tekintete elszánt volt. – Nem mese, Alinda. Ezért vagyunk itt. Azért, hogy megtaláljuk őket. Azért, hogy visszaadjuk, ami elvétetett tőlünk. A napfény örökösei nem felejtettek, csak elrejtőztek. Itt, a mélyben keressük azt, ami egykor mindannyiunké volt.
Kovács körülnézett a sötét folyosón. – És ha ez is csak egy csapda? Ha az Őrszemek pont erre számítanak? Vagy ha az örökösök már nincsenek is meg?