Az Elfeledett Jelek

Kovács kérdésére János egy pillanatra megtorpant. A válasz ott lebegett a levegőben, súlyos és kimondatlan. Mi van, ha igaza van? De nem engedhette, hogy a kétség eluralkodjon rajtunk.
– Akkor is mennünk kell – felelte végül, hangja mélyebb volt a megszokottnál. – Ez az egyetlen esélyünk, Kovács. Maradni a kolóniában a lassú halál. Élni egy olyan életet, ahol csak a dinamónál van helyünk, az nem élet.
Alinda reszkető kézzel tapogatózott a falon. A hideg, érdes fém érzése némileg megnyugtatta. A folyosó egyre mélyebbre vezetett, a fülükben még mindig ott visszhangzott a gőzszelep sziszegése és az Őrszemek fémes lépteinek távoli zaja. Itt azonban elnyelte mindent a vastag, nyirkos csend. A levegő nehéz volt, ódon fém és állott víz szagával.
János előrelépett, lámpájának gyenge fénye alig oszlatta a sűrű sötétséget. A folyosó falait furcsa jelek borították, amiket még sosem látott. Nem a megszokott kolóniai szabványok, nem a gyári piktogramok. Valami ősi, elfeledett írás nyomai lehettek. Vagy csak a rozsda játéka?
– Nézzétek – suttogta, ujjával a hideg falra mutatva. – Ezek… ezek nem a mi jeleink. A nagyi beszélt ilyesmiről. Azt mondta, a régi emberek nem csak gépeket építettek.
Kovács közelebb lépett, tekintetében a félelem mellett már a kíváncsiság is felvillant. – Mi az? Nem értem.
Alinda szeme megakadt egy szimbólumon, ami egy stilizált emberi alakot ábrázolt, karjait a magasba emelve. Mintha fényt akarna befogadni. Vagy kiáltana utána.
– A napfény – suttogta Alinda, felidézve nagymamája szavait. – Azok az örökösök. Ők hagyták itt ezeket.
János bólintott. – Ezek a jelek a remény. Azt mutatják, hogy valaki járt itt előttünk, aki emlékezett. Azt, hogy van hová mennünk.
A folyosó végén egy újabb, rozsdás vaskapu látszott. Ez azonban nem volt zárva. Résnyire nyitva állt, mögötte még sűrűbb sötétség tátongott. Egy halk, szaggatott hang szűrődött ki onnan, alig hallhatóan, mintha valaki zokogna. Vagy valami gépezet nyögne. A hőmérséklet tovább csökkent, a levegő csípős lett.
– Meg kell tudnunk, mi van ott – mondta János, és elindult a kapu felé. A félelem továbbra is ott volt benne, de a remény, a régi emlékek hívása erősebbnek bizonyult. A „hogy lesz az ember” kérdésre itt, a mélységben, a kolónia elfeledett gyökereinél keresett választ.
Alinda és Kovács habozás nélkül követték. A félelmük már nem volt akkora, mint az elején. Valami, valamilyen furcsa bizalom kezdett kialakulni közöttük, a sötét folyosó hideg falai között.