A 14-es villáskulcs

A résnyire nyitott vaskapun átpréselve magukat nem egy vérszomjas gépóriás fogadta őket, hanem egy magányosan pöfögő, méltatlankodó gőzszelep, amely szomorú ritmusban eresztette ki a kondenzvizet a padlóra. Kovács láthatóan megkönnyebbült, hogy nem kell azonnal meghalnia, bár a cipője orrát így is összekoszolta a rozsdás nyálka.
– Ez a hely pont olyan dohos, mint apám eldugott műhelye a D-szektor mélyén – jegyezte meg Alinda, miközben elhúzódott egy csöpögő cső alól.
Alinda családja sosem tartozott a kolónia elitjébe; a hősies tettek helyett a túlélés kisstílű művészetét gyakorolták. Az apja harminc éve taposta a pedálokat a kettes dinamóteremben, és a legfőbb családi ereklyéjük egy félig elgörbült 14-es villáskulcs volt, amit még a nagymama mentett meg az újrahasznosító-zúzdától. Míg a nagymama a régi világ napsütötte meséivel tömte Alinda fejét, az apja inkább azon fáradozott, hogy a napi masszaadagba valahogy több só kerüljön.
– Apád még ezt a sziszegő szelepet is szétszerelné, hogy eladja a rézalkatrészeket a feketepiacon – dörmögte János, ahogy a lámpával körbepásztázott.
– Apám praktikus ember – vágta rá Alinda dacosan, bár tudta, hogy Jánosnak igaza van. – És ha ő nem lenne ilyen praktikus, mi már rég a zúzdában végeztük volna. A nagyi legalább tartotta bennünk a lelket. Azt mondta, a családunk nem mindig ilyen elcsigázott pedálozókból állt.
– Hanem miből? Szabadon futó láncokból? – kukacoskodott Kovács, miközben továbbálltak a szűk folyosón, ahol egy korhadt láda várt rájuk a sarokban.