A sárgaréz gyűrű

János óvatosan lépett a korhadt faláda mellé, ujjai megálltak a repedezett, nyirkos deszkákon. Kovács idegesen hátrapillantott a sötét folyosóra, mintha még mindig az Őrszemek lépteit hallaná, de a csöndet csak a távoli gőzszelep ütemes zihálása törte meg. János egy hirtelen mozdulattal felfeszítette a rácsot. A láda mélyén, a sárgás szigetelőgyapot között egy fura, összehajtogatott papírlap és egy apró, sárgaréz huzalokból font gyűrű hevert.
Alinda elfojtott egy kiáltást, amikor meglátta a fémgyűrűt. Pontosan olyan volt, mint amilyet a nagymamája rejtegetett a matraca alatt.
– Ez… ez az övé – suttogta a lány, és reszkető kézzel nyúlt volna érte, de János megelőzte. Az idősödő férfi arcára mély árnyékot vetett a lámpa sápadt fénye.
– Ismertem őt – mondta János halkan, miközben a tenyerébe zárta a huzalt. – Még mielőtt ránk kényszerítették volna a G-szektorbeli sorszámokat. A nagymamád mindig elfordította a fejét, ha az ellenőrzőponton találkoztunk. Úgy tett, mintha a falat nézné. A törvények szerint egy pedálos nem beszélhetett az alacsonyabb rendű szerelőkkel. De néha, amikor a hálózat túlterhelődött és kialudtak a fények, ott hagyott egy-egy kanál sót vagy egy darab tiszta rongyot a kettes dinamónál.
– Miért nem mondtad eddig? – kérdezte Alinda, szemében a gyanú és a félelem keveredett.
– Mert a túlélés ára a hallgatás – felelte János, és visszahelyezte a gyűrűt a ládába, de a papírt a zsebébe csúsztatta. – A nagymamád nem akarta, hogy bárki is megtudja. Ha kiderül, mindkettőnket a fagyos kamrába küldenek. De most, hogy itt vagyunk… most már nincs mit titkolni.
Kovács feszülten megrázta a fejét, és előre mutatott a sötétbe, ahol a járat meredeken lejteni kezdett. – Menjünk tovább. Ha az Őrszemek idetalálnak, nem fogja őket érdekelni a régi romantika.