A kék égbolt emléke

A nedves, lejtős folyosón lépteik visszhangja lassan elhalkult. Kovács haladt elöl, óvatosan tapogatva a fal mentén futó rozsdás csöveket, miközben János és Alinda alig egy lépéssel mögötte követték a halvány lámpafényt. János a kabátja belső zsebébe süllyesztette a csarnokban talált papírt, de Alinda tekintete még mindig a múlt homályába révedt.
– A nagymamám sokat mesélt azokról az évekről – szólalt meg halkan Alinda, szavai alig hallhatóan csapódtak a dohos sziklafalakhoz. – Még az ő nagymamája élt a kétezer-harmincas években. Azt mondta, akkoriban nem léteztek sorszámok, sem dinamó műszakok. Az emberek kint jártak a nyílt térben, és a fejük felett nem beton mennyezet feszült, hanem a végtelen kék ég.
János kicsit lassított a léptein. – A szabad emlék veszélyes teher ezen a helyen, Alinda. A rendszert nem a történetek tartják mozgásban, hanem az engedelmesség.
– De miért kellene elfelejtenünk? – tiltakozott a lány, és a hangjában megremegett a makacs remény. – A nagymama azt mondta, a napfényért régen nem kellett energiapontokkal fizetni. Bárki kapott belőle. Ha elfelejtjük, hogy milyen volt embernek lenni, akkor már tényleg csak a gépek alkatrészei vagyunk.
Kovács megtorpant az elágazásnál, és szigorúan visszanézett rájuk. – A nosztalgia nem véd meg az Őrszemektől. De ha az a papír elvezet a régi hálózat központjába, talán magunk is meglátjuk, mi maradt abból a világból.
A járat itt hirtelen kiszélesedett, s a sötétből egy elfeledett, boltíves csarnok sziluettje bontakozott ki.