A megkarcolt lemez

A boltíves csarnok hideg levegője megült a bőrükön. Kovács felmutatta a lámpát: a magas mennyezetről vastag, vakolatlan kábelkötegek lógtak alá, mint valami kiszáradt gyökerek. A terem közepén egy kiszolgált, fémházas elosztószekrény állt, amelyből egy szétszerelt Őrszem egység torzója meredt ki a sötétbe, csupasz rézhuzalokkal övezve.
János közelebb lépett a szekrényhez. A rozsdás burkolaton kopott gyári számok látszódtak, de alatta valaki egy tompa szerszámmal mélyen a fémbe karcolt egy szót: ÉLÜNK. Alinda halkan felnyögött, ahogy a halvány fénysugár rávilágított az elosztó alsó szerkezetére. Az nem egy gyári alkatrész volt, hanem egy átalakított pedálos dinamó csonkja, amit az egykori munkások hegesztettek a fővezetékre.
– Látod? – suttogta Alinda János felé fordulva. – Nem a gépek tartották életben ezt a helyet. Emberek hajtották a tengelyt, amíg bírta a tüdejük. De mikor szűnik meg valaki embernek lenni? Amikor elfogadja a fejadagot, vagy amikor már meg sem kérdezi, kinek termeli az energiát?
Kovács az elágazás felé vezető járat nyílásához tapadt, fülét a dohos sziklafalra szorítva. – Ne most keressétek a választ. A tápvezeték terhelésmérője visszafelé jelzi a feszültségesést. Ha a központi automata észleli a szivárgást, perceken belül ránk zárják a szektort.
János nem válaszolt. Benyúlt a szekrény mélyébe, a szétégett kábelek közé, s megragadta a manuális megszakító karját. Tudta, ha most átköti a vonalat, eltünteti a nyomaikat, de a művelet felemészti a saját energiakártyájának utolsó tartalékait is. Nem parancsra tette, hanem a saját elhatározásából – és ebben a föld alatti kalitkában ez a döntés tette őt újra emberré.