A rozsdás láda titka

A megszakító karja fémes csattanással lendült át, s a lámpa fénye egy pillanatra sárgásra halványult, ahogy János energiakártyájának utolsó tartaléka is átfolyt a rejtett rendszerbe. A szektor automata reteszei tompa dörrenéssel visszahúzódtak, utat nyitva a járat mélyebb része felé. Kovács nem teketóriázott: intett a lámpával, s már nyomult is előre a nyirkos sziklafalak között.
Néhány méterrel odébb a folyosó kiszélesedett, egy szétbontott szervizfülkéhez érve. A törmelék alatt, egy beomlott szellőzőakna lábánál félredobott, vastag vaslemezekből álló láda hevert. János gondolkodás nélkül térdre ereszkedett, és csontos ujjaival feszíteni kezdte a rozsdás pántot. A fém sikoltva engedett.
A láda alján, pár elnyűtt szerszám mögött egy összekötözött papírköteg lapult. Alinda türelmetlenül félrelökte János kezét, és kitépte a lapokat. Ahogy a fény rávilágított az első soraiba karcolt írásra, a lány arca megrándult. A bejegyzésekben ott állt a nagymamája neve – közvetlenül a G534-es azonosító mellett.
– Te ismerted őt? – csattant fel Alinda hirtelen haraggal, szemeit a férfira szegezve. – A nagymama mindig azt mondta, hogy sosem bízott a sorszámozottakban! Megtagadott téged a kolónia törvényei miatt, te meg mégis falaztál neki? Hazudott nekem egész életében?
János lassan felállt, vállán átvetve a nehéz kábelt. Tekintete hideg volt, de az állkapcsa megfeszült.
– A nagymamád a szabályokat választotta, mert túlélni akart – mondta szikáran. – Nem hazudott. Csak elfedte a nyomokat. Én voltam az, aki hagyta, hogy elforduljon.
– Fejezzétek be! – mordult rájuk Kovács, a járat szájánál állva. – A feszültség ingadozik, a központ perceken belül újraindítja a mérést. Ha itt maradtok veszekedni, a múltéval együtt a saját neveteket is törlik.