Az elfojtott örökség

Kovács sürgetésére Alinda a mellkasához szorította a sárgult papírokat, és követte a két férfit a szűkülő sziklaaknába. Mielőtt mögöttük lezárult volna a szervizajtó, a távoli fővezetékek felől ütemes zúgás ütött át a falakon: a Központ elindította a ciklikus ellenőrzést. A járat végén egy alacsony, páncélozott nyílás tárult felt, ami egy elhagyatott elosztóhelyiségbe vezetett.
Kovács teljes súlyával rágörnyedt a reteszre, amíg a rozsdás vascső be nem akadt. A helyiség sötétjében csak a falra szerelt, elhaló vészjelző diódák halvány vöröse pislákolt. János leejtette a nehéz kábelt, és megtámaszkodott a nedves betonfalon. Alinda reszkető ujjakkal forgatta a lapokat a lámpa szűk fénynyalábjában.
– Nem csak a nagymama azonosítója van itt – suttogta a lány, hangjában a félelem nyers élével. – Egy teljes névsor. „A napfény örökösei.” Ezt írták a fejlécre.
János komoran bólintott, ahogy a félhomályban közelebb lépett a lapokhoz.
– Az első generáció hívta így magát – mondta fojtott hangon. – Azok, akiket a felszíni kollektorok karbantartására osztottak be, mielőtt az Őrszemek lezárták a csatornákat. A nagymamád és az én szektorom munkásai esküdtek meg, hogy visszaszerzik a jogot a fenti energiára.
Alinda szeme előtt megelevenedett a gyerekkori mese a végtelen fényről. A papírok szerint ez nem puszta legenda volt, hanem egy elfojtott kötelezettségvállalás – egy örökség, amit a számozott munkásokra hagytak, hogy egyszer lekapcsolják a dinamókat.